A tizenhetedik és tizennyolcadik századból 119 „férfiként élő nő” esete ismert. A legtöbb férfi számára nem ismert, hogy a magyarázat alapja az interszex, paródia, homoszexualitás, ill trans volt, de számos leírt esetben egyértelműen interszexről van szó. Az interszexuális embereket arra utasították, hogy a megjelenésükhöz és viselkedésükhöz leginkább illő nemű ruházatot viseljenek.^[1]

A tizenkilencedik században és a huszadik század elején az interszexuális emberekre vonatkozó jogi szabályokat vették figyelembe.^[9] és még egynek is harmadik nem be kell vezetni – főként azért, mert az interszexualitást a közerkölcsöt fenyegetőnek tekintették^[6]. A tizenkilencedik század végén és a huszadik század elején az orvosok is elkezdtek érdeklődni az interszex iránt.^[2], részben azért, mert a diagnózishoz szükséges eszközök (pl. jó mikroszkópok) és több ismeret a hormonok elérhetővé vált^[7], hanem azért is, mert az interszexuális emberek többé-kevésbé készségesen vetették alá magukat az intenzív tapintási technikáknak^[8].

Az Egyesült Államokban a Urológus Hugh Hampton Young 1937-ben írt egy könyvet címmel Nemi szervek rendellenességei, hermafroditizmus és kapcsolódó mellékvese-betegségek amelyben az (akkori) legfejlettebb sebészeti technikákat írták le; 55 beteget 379 fényképpel és 534 rajzzal illusztráltak. Az eredmények nem voltak nagyszerűek; Elizabeth Reis amerikai történész így ír a könyvről: „az orvosok segítségét kérő férfiak, nők és gyerekek gyakran rosszabb fizikai és lelki állapotban maradtak, mint amikor bejöttek.” A kockázatok is nagyok voltak. C. Everett Koop sebész 1940-ben felsóhajtott, hogy a halálozási arány még egy egyszerű sztómaműtéttel (kolosztómia) is 90% körüli.^[10]

Hollandiában a plasztikai sebészet csak az 1950-es években indult el. Nem fordítottak figyelmet a nemi szervek sebészetére – a rekonstrukciós sebészet eredete a háborúban rejlik, ezért a hangsúly a végtagokon és a súlyosan megcsonkított arcokon volt.^[4]

Ez nem jelenti azt, hogy az orvosokat korábban nem érdekelte az interszex. A holland nőgyógyász Geijl már 1902-ben publikált az interszexről és a test létrehozására irányuló műveletekről.normalizálni"^[9]. Más európai országokból is ismertek ilyen kiadványok.

Ám mind az Egyesült Államokra, mind Európára jellemző, hogy az 1950-es évek előtt a műtétről szinte kizárólag felnőtteknél beszéltek.^[11]. Csak amikor a plasztikai sebészetről és az érzéstelenítésről több tudás vált elérhetővé, akkor kezdték el az NNMB-t széles körben elvégezni.^{[3, 5]}. Nem véletlen, hogy ez a változás akkor következett be, amikor a bioetikában felmerült az a gondolat, hogy az interszexuális felnőtteken végzett műtétek etikailag igazolhatatlanok, de a csecsemők és kisgyermekek nem hozhatnak maguknak döntéseket, így az orvosok nem csak a helyrehozhatatlan sebészeti beavatkozás elkerülését vállalták. jóvátétel”, hanem a betegek helyzetével kapcsolatos szégyenérzetet és elhallgatást elősegítő magatartások ösztönzése is^[11].

Mivel az NNMB-k definíció szerint orvosilag szükségtelenek, és az NNMB-ket erre szakosodott központok végzik, az interszexek árucikké válnak.